Affektelmélet

Körülbelül tíz éve találkoztam először Silvan Tomkins affektelméletével, ami azóta segítségemre volt nemcsak a saját érzéseim és a meditáció működése, hanem az emberi kapcsolatok és viselkedés, és az érzelmek szerepének megértésében is. A modellről, amit Tomkins az 1960-as években dolgozott ki, egy már tíz éve sem új könyvben olvastam. Magyar nyelvű forrást, egy-egy rövid internetes cikket leszámítva, azóta sem találtam róla.

Pedig Tomkins elmélete egyszerű és nagyon erőteljes. Érthetővé, kézzelfoghatóvá teszi az érzéseink és érzelmeink működését. Megmutatja belső világunk univerzális és egyedi elemeit és a kettő viszonyát.

Ahogy az érzelmek megértése és kutatása egyre fontosabbá válik, Tomkins kutatásai, elmélete is felértékelődnek, különösen az Egyesült Államokban és angolszász nyelvterületen. Tomkins elméletére épít az érzelmek és arckifejezések kutatásával foglalkozó, itthon is jobban ismert Paul Ekman is.

Magyarul Tomkins munkái nem jelentek meg, így elmélete a hazai pszichológia oktatásban és gyakorlatban kevésbé ismert. Nincs egységes hazai terminológia sem az elmélet megnevezésére, fogalmaira. Affektelméletként, érzelemelméletként, affektuselméletként is említik.

Pedig az affektelmélet ennél jóval több figyelmet érdemel. Érzelmi tudatosság fejlesztésében, trauma feldolgozás támogatásában, társadalmi párbeszéd gazdagításában egyarán hiánypótló szerepe lehetne Tomkins elmélete ismeretének.

Nagyon röviden az elmélet sarokkövei az affektusok. Tomkins kilenc ilyet azonosít, más szerzők többet vagy kevesebbet, de nem sokat. Az affektusok teremtik meg a kapcsolatot a testünk fiziológiája és az érzelmeink között. Felfoghatjuk őket üzemmódoknak, amelyek között a bennünket érő ingerek alapján gyorsan és öntudatlanul váltunk. Az affektus az ingerre adott összetett válasz. Például amikor megijedünk az izmaink összerándulnak, a pulzusunk szaporább lesz, a testünk harcolj vagy menekül üzemmódba kapcsol, mégpedig azelőtt, hogy tudatosulna bennünk mi történt. Az affektusok univerzálisak, velünk születettek, mindenkinél egyformán működnek.

Amikor az affektus tudatossá válik, azaz például, amikor felfogjuk, hogy megijedtünk, akkor beszélünk érzésről. Az érzések is univerzálisak, bár ahogy egy affektus tudatosul bennünk, arra már hatással lehet a kultúra, amiben élünk, nevelkedtünk.

Érzelmekről akkor beszélünk, amikor egy érzéshez a saját emlékeinket, értelmezésünket, jelentésünket hozzáadjuk. Az érzelmek tehát már egyediek, függenek attól, hogy milyen emlékeket idéz fel bennünk egy-egy adott helyzet.

Ha szeretnénk az érzelmeink felett valamilyen kontrollt gyakorolni, azt valahol az érzések és az érzelmek között, illetve felett tehetjük meg. Az affektusok szintjén nincs lehetőségünk a beavatkozásra, azok öntudatlanok és villámgyorsak. Gyorsabbak, mint ahogy felfogjuk őket, mint ahogy érzéssé válnak. Ahol azonban az emlékek belépnek, a folyamat már terelhető más emlékek felidézésével, az érzelmek elfogadásával, tudatos megélésével és annak kimondásával a magunk számára, hogy a kontextus és a jelentés alakítása hosszabb távon már a kezünkben van.

Fontos, hogy az affektusokat kikapcsolni nem lehet, azok aktiválása automatikus és míg ismételt ingerek hiányában valamennyi idő alatt lecsengenek, az aktivált affektust sem tudjuk leállítani, megszakítani, a próbálkozás csak újabb ingert jelent, újabb affektus aktiválást eredményezi. Ezért hasznos a meditáció, a gyakorlat, amivel igyekszünk elérni, hogy a gyakorlat alatt minél kevésbé reagáljunk a bennünket érő ingerekre, minél kevésbé engedjük, hogy affektusokból érzések után érzelmek legyenek.

A meditáció nem csak pihentet, hanem lehetőséget ad, hogy megfigyeljük önmagunkat a bennünket érő külső és belső ingerekre adott válaszaink nélkül. Lehetőséget ad, hogy megismerjük azt a tiszta, üres vásznat, amire az érzelmeink az életünk képeit festik.